|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 6 találat | lapozás: 1-6 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Kertész József 2007. április 11.Kertész József egykori enyedi diák írta Hazajáró lelkek című könyvében: a nagyenyedi református temetőkertben díszes sírhely állt, életnagyságú mellszobor, továbbá egy testvérpár relief-képe. E síremléket az EMKE emeltette: Diódváraljai Miksa Zsuzsannának (1830–1905), az EMKE 200 000 koronás alapítójának. Ma szomorú látványt nyújt az egykor szép, kovácsoltvas kerítéssel szegélyezett sírkert. Hátlapja évtizedekkel ezelőtt ledőlt, senki nem állította vissza. A háromrészes síremlék középső részéről a bronz női mellszobor hiányzik, a rendszerváltás után a gyönyörű műalkotást leszerelték és elvitték, a véletlennek köszönhető, hogy megmenekült az ócskavas-gyűjtők kezéből. Ma a református parókia tanácstermét ékesíti Székely Károly szobrászművész 1912-ben készült munkája. Később a síremlék talapzatáról eltűntek a feliratos márványlapok, és a bronz-relief, a sírkertet a gaz lepte el. /Józsa Miklós: Van pazarolnivalónk? Az EMKE nagyenyedi alapító tagjai. = Szabadság (Kolozsvár), ápr. 11./2010. december 3.Főhajtás a nagyenyedi református sírkertben2010. november 21-én emlékező istentisztelet után került sor a 215 éve az enyedi református temetőben nyugvó zabolai I. Kováts József (1732—1795) filozófia- és matematikaprofesszor, valamint Herepei Ádám (1756—1814) históriaprofesszor és jeles szónok felújított síremlékének avatójára. A ködfátyol lepte legendás sírkertben, a ,,súlyos nevű professzorok" nyugvóhelyénél számos, múltunkat tisztelő enyedi, kolozsvári, dévai ünneplő jelenlétében zajlott le az egyszerűségében is megható megemlékezés, amelyen Rácz Levente, a Dr. Szász Pál Egyesület elnöke ismertette a két professzor termékeny életét és munkásságát, majd Szőcs Ildikó, a Bethlen Kollégium igazgatója mondott köszöntőt. A két szakszerűen felújított síremléknél a kegyelet koszorúját helyezte el Szücs Zoltán kolozsvári magyar konzul, az enyedi református és unitárius egyház, a Bethlen Kollégium, a Fehér Megyei RMDSZ és a Dr. Szász Pál Egyesület képviselője. A rendezvényen részt vett Vetési László, az Erdélyi Református Egyházkerület szórványügyi előadója, Herepei Ádám oldalági rokona is. Herepei Ádámnak magas, az ég felé törő, felül egykor fej alakú gömbben végződő sírköve még áll a temető nyugati részén, eldugott helyen, de az alsó, hasáb alakú része már málladozik... A ,,sírkő" déli, völgy felé néző oldalára sugaras nap van bevésve, amely az örök életet és annak a sötétség fölötti diadalát jelképezi. Vagy talán napkeletet, ahová híres tanítványa elindult az őshaza felkutatására — írja Vita Zsigmond a nyolcvanas évek elején megjelent tanulmányában. Kertész József volt enyedi diák 1929-ben kiadott, Hazajáró lelkek — nagyenyedi képek című, művelődéstörténeti szempontból is értékes könyvében közli Herepei Ádám sírkövének veretes feliratát. Az évtizedek folyamán nagyon megkopott, nehezen olvasható, ékes magyar sírfelirat most, közel két évszázad múlva így szól hozzánk: Maradéki, betsüld emlékezetit, tanitása az eltölt idöt esmertette, a jelen való állása okait magyarázta. Ékesen szollása beszédét foganatossá, a papi cathedrát kedvessé tette, a n. enyedi fő iskolában XXIV esztendők alatt nevelvén fiakat a hazának. Az élet LVIII-ikába elnyugodott MDCCCXIV-ben. Emlékezetit baráti, tanítványi tisztelik. Herepei Ádám 1790-től haláláig az enyedi kollégium történelem-, költészettan-, classica literatura-, politika- és retorikaprofesszora. Feltételezhetően jelen volt Kőrösi Csoma Sándor felvételénél, ő ismerhette fel a tizenöt éves székely legényke kiváló szellemi adottságait. Rendkívüli népszerűségére és nagy hatására utal Hegedűs Sámuel, Herepei tanítványának és utódjának megállapítása: Kőrösi serdülő ifjúságában az enyedi kollégiumban a históriai tudományok különös kedvességben voltak, mit a derék professor Herepei Ádámnak lehetett tulajdonítani. Váró Ferenc iskolatörténetében így jellemzi nagy elődjét: Valószínűleg az ő leckéi ébresztették Kőrösi Csoma Sándorban az ábrándos elhatározást, hogy az ős magyar haza fölkeresésére induljon. Kőrösi Csoma Sándor egész őstörténeti felfogásának kialakulásában és ujgurokra vonatkozó ismereteiben neki lehetett döntő szerepe, hiszen diákoskodása idején Herepei tanította történelemre. Kortársai egyöntetűen kiemelik — állapítja meg Csetri Elek —, hogy Herepei nem a történelem eseményeit tanította, hanem a történelem lelkét ragadta meg, elbűvölően érdekes és színes előadásokat tartott. Sajnos, kéziratban maradt művei az 1849-es vérengzés alkalmával megsemmisültek. Herepei Ádám 1814 szeptemberében halt meg Nagyenyeden. Sírja fölé Baczkamadarasi Kis József, a hálás tanítvány emelt szép emléket, amelyet sok évtizedes fogságából szabadított ki ez év áprilisában a múltjára büszke enyedi polgárok és diákok egy kis csoportja. A súlyosan megrongált sírköveket a Dr. Szász Pál Egyesület újíttatta fel a Szülőföld Alap támogatásával. JÓZSA MIKLÓS, Nagyenyed, Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2014. szeptember 2.„Miért áll görbén az enyedi toronycsillag?”Péterfalvi (P.) Szathmáry Károly (1831–1891), a Bethlen Kollégium történelemtanára (1862–1868 között), a XIX. század második felében alkotott maradandót Nagyenyeden. Mindenekelőtt az 1849-es pusztulás után mintegy 200 eredeti magyar történelmi dokumentum feltárója és megmentője. Gróf Mikó Imre kollégiumi főgondnok egyik lelki jóbarátja, akinek értékes könyvadományát ő maga szállítja le Kolozsvárról Nagyenyedre 1863-ban, s alapozza meg vele a nagykönyvtár immár harmadik újjászületését. Enyedi tanári állását, Gyarmathy Sámuel és Garda József tanárokkal egyetemben, az Egyházi Főtanács jóváhagyása alapján, 1862. november 8-án lezajlott ünnepség keretében foglalja el. A beavatási ünnepségen gróf Mikó Imre a kollégiumi elöljáróság, a tanári kar és a népes tanulóifjúság jelenlétében tart nagyszabású beszédet, melynek ez alkalommal csupán alábbi részét idézem: „Önök, újonnan választott tisztelt tanár urak – nem kétlem – teljes mértékben érzik azt, hogy e haza egyik oly nevelő- és tanintézete vezetőinek sorába léptek, melynek a múltban fényes története, a jövőben nagy feladata van. Oh kérem, méltassák ezt figyelemre. Az atyák és anyák a vallás és haza legdrágább kincsöket: gyermeköket, ifjúságukat s velök egész jövőjük sorsát tették le önök kezébe. Önöknek az atyák és anyák helyét kell pótolni, míg az ifjúság e falak között van. Azok gyanánt kell szeretniök, óvniok s megfenyíteniök őket. Ha senki más, Isten látja s a haza figyelemmel kíséri önök lépéseit. Kérem, vegyék szívökbe: mily szép ily nagy érdekeknek szolgálni! Sok nagynevű és hatású férfiak ültek azon székeken, melyeket önök elfoglalnak. Töltsék be azokat híven, egészen. Legyenek önök amazok dicsőségének nemcsak örökösei, de egyszersmind folytatói. Az enyedi kollégium a mai nap új pályát kezd: legyen az hosszú, legyen a hazára, a tudományra és vallásunkra árasztandó erkölcsi hasznai által dicső! Növekedjék folyvást ifjúságának s tanárainak száma, szellemi értéke s jó hírneve. Ne zavarja meg e békés szellemi munkásság szövetségeseit semminemű csapás. (…) Tegyünk hát fogadást, hogy hazánkhoz, nemzetünkhöz, vallásunkhoz hívek s kötelességtisztelők, de egyszersmind mások iránt türelmesek, előzékenyek leszünk... Isten segíts jó feltételünkben, s vedd oltalmadba e várost és feltámadott kollégiumunkat!” P. Szathmáry Károly Miért áll görbén az enyedi toronycsillag? címet viselő írását a Kolozsvári Nagy Naptár 1865-ös évfolyamában fedeztem fel. Immár szinte 150 évvel ezelőtt íródott. Szerzője megérdemli, hogy másfél évszázad elteltével ismételten napvilágra hozzuk s napjaink olvasóközönsége elé tárjuk. Kertész József egykori enyedi diák szavai is erre biztatnak akkor, amikor ezeket írja 1926-ban: „Aki az emlékezés fáklyafényével évszázadokat világított be s általa tanultuk megismerni és tisztán látni múltunkat: megérdemli, hogy az utána következő nemzedék büszkeséggel emlegesse nagy nevét, mely mint a leáldozó nap az alkonyi tájakon, búcsúképpen még szerte lőveli sugárözönét: úgy az ő dicsősége is beragyogja és megaranyozza egykori munkásságának klasszikus helyét, a nagyenyedi kollégiumot mind az időknek végezetéig”. Miért áll görbén az enyedi toronycsillag? „Ha utad, nyájas olvasó, valaha Nagy-Enyedre vezet, ez annyi siralmas napot ért város közepén bástyákkal erősített ódon kastélyt, s a kastélyban néhány jelentéktelen lakházon kívül két egyházat találsz. Az egyik, jelenben lutheránus templom, alig látszik ki a kastélykerítésből. Bevakolt köríves kapuzata, keskeny ablakai s végre a még máig is kibetűzhető évszám (1333) az Anjouk korára utalnak. FOLYTATJUK GYŐRFI DÉNES, Szabadság (Kolozsvár) 2016. március 19.Hencz Hilda : Magyar Bukarest (Részletek 1.)Mikor, hogyan kerültek a magyarok a román fővárosba? Hagytak-e százados nyomot maguk után, sikerült-e összetartó közösséggé verődniük? Az ott maradók számára létezett-e más út, mint a beolvadás? – ezekre a kérdésekre keresi a választ Hencz Hilda Magyar Bukarest című könyve, mely mindeddig csak románul jelent meg, Lucian Boia ajánlásával. Érdekes részletekben gazdag, sok dokumentumra alapozott munka, mely bemutatja, miként találtak otthont, megélhetést a levert szabadságharcok utáni megtorlások elől, illetve a gazdasági válságok szorításából menekülő székelyek, magyarok, hogyan próbálták megvetni lábukat, templomot, iskolát, közművelődési egyesületeket alapítva miként hagytak nyomot a főváros építészetében, iparában, tudományos, művészeti életében. Megtudhatjuk, hogyan alakult, fokozódott a magyarellenesség, miként kellett megküzdeniük a vezető szerepet vállalóknak minden tégláért, minden magyar betűért. Betekintést nyerünk a hajdani, soknemzetiségű, balkáni habzású Bukarest ellentmondásoktól terhes életébe magyar szemszögből, és az itt átmenetileg vagy végleg letelepedettek román megítélésébe. A nemzetiségi létünket hosszú időszakokon át, s így ma is meghatározó, a román főváros több évszázados történelmének magyar vonatkozásait számba vevő, júniusban végre magyar nyelven is napvilágot látó könyvből nyújtunk ízelítőt a következő hetekben. Az 1848/49-es forradalmi megmozdulások majdnem egész Európát érintették. A magyar forradalom leverését követően indult el az egyik legnagyobb magyar kivándorlási hullám. A Törökországba menekülteknek az iszlámra való áttérés nyújtott volna nagyobb védelmet; ezt a tanácsot Bem tábornok is megfogadta. Mások inkább a Kárpátokon túli román vidékre vonultak vissza, elsősorban Erdély földrajzi közelsége miatt, stratégiai szempontból ezt a területet tartották legjobbnak a szabadságharc folytatása szempontjából. Az integráció a román társadalomba egyszerűbbnek tűnt, figyelembe véve a társadalom minden rétegében fellelhető nagyszámú külföldit és a vegyes házasságok gyakoriságát. Az osztrákellenes magyar emigráció, az oroszellenes lengyel emigráció, valamint Garibaldi és Mazzini aspirációi 1850–1860 között a Habsburg és az orosz birodalmak gyengítésében érdekelt Franciaország támogatását élvezték. 1850-ben, nem sokkal a forradalom leverése után, az erdélyi református konzisztórium Dimény Józsefet nevezte ki a bukaresti hitközséghez. Dimény nem vett részt a forradalomban, de szimpatizánsa volt, és menedéket nyújtott a megtorlások elől menekülő honfitársainak. Ez elég kockázatos volt, mivel az osztrák ügynökök szoros megfigyelés alatt tartották, még a presbiteri gyűléseken is részt vettek. Egyik ilyen menekültet, Váradi Józsefet, aki a bukaresti papi lakban rejtőzködött, el is fogták, Sepsiszentgyörgyre vitték és 1854-ben kivégezték. Dimény sem úszta meg büntetlenül; bebörtönözték, és rövidesen meghalt a gyulafehérvári börtönben, de halála előtt még sikerült Koós Ferencnek, utódjának megüzennie, hogy nagyon ügyeljen, mert saját hívei is elárulhatják. Dimény azt gyanította, hogy őt Szőllősy József, a hitközség pénztárosa jelentette föl, aki megtagadta az elszámolást az egyház pénzügyi helyzetéről, úgyhogy előbb az osztrák konzulátusnak, később a kolozsvári főkonzisztóriumnak is közbe kellett lépnie, hogy az 1000 piaszter visszaszolgáltatására kényszerítsék. A konfliktusnak csak 1857-ben, Koós idejében lett vége. A bukaresti magyar bevándorlási hullám késve tetőzött, csak miután a forradalmárok visszatértek törökországi vagy európai vándorútjukról. Ekkor azonban olyan sokan találnak a helybeli lakosságnál menedékre, hogy 1852-ben a rendőrparancsnok kötelezővé teszi az itt tartózkodó idegenek bejelentését; ez a rendelet még 1856-ban is életben volt. Az újonnan bevándorló magyarok között meglehetősen sok az értelmiségi: papok, tanítók, orvosok, gyógyszerészek, mérnökök, műépítészek vagy újságírók, akik csatlakoztak a már itt élőkhöz, és alig pár év alatt virágzó kulturális és társasági életet hoztak létre, megteremtve egyúttal a magyar nyelvű sajtó létfeltételeit is. Sokan közülük közvetlenül is hozzájárultak Románia fejlődéséhez. Kirívó Udvarhelyi Karácsonyi Károly (Udvarhely, 1809–?) esete, aki bányamérnökként érkezett Bukarestbe 1852-ben, Barbu Ştirbei fejedelem osztrák udvarhoz intézett felkérésére. 19 évig dolgozott román állami alkalmazottként a slănici, telegai, Ocnele Mari-i stb. sóbánya megszervezésénél, üzemeltetésénél, és egyúttal földtani méréseket is végzett. Minderről könyve is megjelent (Carol Karatşioni, Istoricul salineloru din România, Bucuresci, 1870). Neve gyakran előfordul korabeli román kiadványokban. Van, hogy magasztalják, például a Naţionalul, Ilustraţiunea vagy a Reforma, máshol egyenesen rágalmazzák. A Reforma folyóirat (1863. évf., 14. sz.) őt idézi: „Sokat szenvedtem, rágalmaztak, szidalmaztak, kitámadtak, számos nehézséggel kellett megküzdenem, számos akadályt legyőznöm, de célom sikerült elérnem; megtettem minden tőlem telhetőt fogadott testvéreimért, a románokért...”. Egy 1865-ös levelében Titu Maiorescu is megemlítette, hogy attól fél, a mérnök esetleg nem fizet vissza bizonyos kölcsönt a szüleinek. Itt nevét többféle helyesírással írta: Coraczony, Koratsoni, Coracioni, Koraczony. Karácsonyi, mivel nem jogosult állami nyugdíjra, 1871-ben életjáradékot kért, azzal érvelvén, hogy vagyontalan, beteg, és képtelen családját fenntartani (betegesen félt a szegénységtől). Végső érvként anyai ági román származását hozta fel: „bánsági román eredetű családba születtem...”. Ez a beadvány csak a támogatói által 1871-ben kiadott könyvben lelhető fel. Származására utaló kijelentése a körülmények nyomására születhetett, csakis az egyébként kiérdemelt román állami nyugdíj reményében. A Reforma folyóirat (1863. évf. 24. szám) is úgy véli, az idegen származású, de románbarát mérnök méltó a román állam hálájára: ,,Habár idegen származású, Caracioni úr filoromán érzelmeivel és pátriánknak nyújtott szolgálataival tagadhatatlanul méltóvá vált országunk hálájára, és teljességgel jogosult arra, hogy hazánk azon legyen, hogy román állampolgársággal ruházza őt fel.” A parlament mégis elutasította nyugdíjkérését, úgyhogy végül felszámolta több mint 30 ezer lejes befektetéseit, és 1873-ban elhagyta Romániát, annak ellenére, hogy egy évtizeddel korábban még úgy hagyatkozott, hogy a slănici sóbánya, „szellemem alkotása, életem fő műve” elé temessék. Máskülönben egyáltalán nem volt szegény: mérnöki fizetése havi 2227 lej volt (egy állami alkalmazott orvos 800 lejt kapott), és elég sok pénzt fektetett ingatlanokba. A kertész Pákozdi János házát is megvette a Cişmigiu déli felén, a Schitu Măgureanu utca 20. szám alatt, ahol Ianoş magyar báljait tartották. 1867-ben a Hunnia Egyesület is tőle bérelte székházát egy évre. Mikor elhagyta az országot, házát honfitársainak adta el, így előbb egy szabó (Nagy József), később egy kőműves lett a tulajdonos. Karácsonyi életéről és tevékenységéről dr. Nicolae Leonăchescu mérnök, a termotechnika szakértője írt monográfiát, 2005-ben ő alapította meg a Carol Crăciun Sószövetséget; Slănic egyik utcája ma ezt a románosított nevet viseli. A Nagyrománia Párt képviselőjeként (három mandátumon keresztül), Leonăchescu Karácsonyit erőszakosan elmagyarosított románként állítja be, és mint megfogalmazza, célja helyreállítani az igazságot etnikai származásával kapcsolatban. Ennek érdekében fantaszta családnév-etimológiába bocsátkozik, önkényesen átkeresztelve őt Crăciunra, a Karácsonyi név román megfelelőjére, annak ellenére, hogy a mérnök román nevet soha nem használt, soha sem kért román állampolgárságot és románnak sem vallotta soha magát, a fent említett beadvány lenne az egyetlen kivétel. (...) 1854 és 1856 között a Román Fejedelemségek az osztrák monarchia protektorátusa alatt állottak, az itt szolgáló osztrák tiszteknek feladata volt a román közhangulat, valamint az osztrákokkal és oroszokkal szembeni magatartás megfigyelése is. Az egykori honvédeknek ez időben tanácsos volt az életüket is félteni. Feltehetően nagy számban tartózkodtak itt osztrák tisztek, hogyha a román fejedelem egy palotát is rendelkezésükre bocsátott, hogy tiszti kaszinót rendezhessenek be. Bukarest legérdekesebb leírásai – amelyek utalnak a magyarokra és a román arisztokrácia klubjának helyet adó Török házra – osztrák tisztek, Stefan Dietrich kapitány (1855), illetve Wilhelm Derblich katonai orvos (1857) tollából származnak. A magyarok nagy számát megemlíti az amerikai sebész, James Oscar Noyes is, aki szerint sok köztük a szolgaként vagy kocsisként alkalmazott egykori honvéd. Ezeket a megfigyeléseket kiegészítik olyan reprezentatív bevándorlók, akik 1855–1860 között érkeztek: Koós Ferenc lelkipásztor, Veress Sándor mérnök, Fialla Lajos és Oroszhegyi (Szabó) Józsa orvosok. A XIX. század vége felé és a XX. század elején Kertész József tanító gyűjtötte össze és egészítette ki a negyvennyolcasok bukaresti írásait, könyve Kolozsváron jelent meg 1913-ban Tíz év a romániai magyar misszióban címmel. Dietrich kapitány feljegyezte, hogy a fejedelemségek feltűnően gazdagok természeti kincsekben, még a mezítlábas cigány lányok is aranypénzekből készült nyakláncot hordanak. „Az Édenkert darabjai” lehetnének egy olyan „szorgos és bölcs kultúra” számára, mint Ausztria, a főváros „nagy értékű gyémánt a legkezdetlegesebb foglalatban”. JÁNOS ANDRÁS fordítása (folytatjuk) Hilda Hencz: Bucureştul maghiar /Editura Biblioteca Bucureştilor/ Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2016. május 7.Hencz Hilda: Magyar Bukarest (8.)A kulturális élet veszített pezsgéséből Koós távozása után, minősége egyre inkább a kántortanítók szervezőkészségétől és képességeitől függött, akik közül Teleki Mózes és Kertész József tűnt ki a következő években. Talán nem érdektelen, Kertész beszámolójából kiderül, hogy mi volt egy református tanító társadalmi rangja, és milyen volt anyagi helyzete. Kertész 1893-ban érkezett Bukarestbe, nem tudatták vele sem a vonatút hosszát, sem az állomástól mintegy két kilométerre lévő parókián rá váró körülményeket. Nem tudott románul, nem ismerte a román pénz értékét, és az állomáson sem várta senki. Megérkezésekor Kertészt lenyűgözte a fogatok sokasága, a bakon bársonyköpenyes parádés kocsisokkal. Mivel nem tudta, hogy a kocsisok nagy része magyar, szerencsétlenségére egy román kocsishoz fordult, aki három órán keresztül hordozta a városban. A hordárnak és a kocsisnak is megengedte, hogy annyit vegyenek el az átnyújtott pénzkötegből, amennyi szerintük nekik jár, és ezek jócskán ki is használták a helyzetet. Nagy későre megérkezett a református parókiára; nem tudta, hogy a paplak földszintjét bérbe adták, úgyhogy egy román újságírónál zörgetett, aki szembecsapta vele az ajtót, és a magyarokat sértő gúnynéven boanghennek nevezte. Az esperes egyetlen kis szobácskát bocsátott rendelkezésére, egy kis asztallal és egy ágynemű nélküli vasággyal. Ahogy azt más forrásból tudjuk, maga az érsek sem élt sokkal jobb anyagi körülmények között; az évi 2400 frankos fizetés csak arra volt elég, hogy „éhen ne haljon az ember”. Kertész átvette a dal- és műkedvelő kör vezetését, és kibérelt egy próbatermet az Erzsébet sugárúton, később a próbákat már a református iskolában tartották. Habár a Magyar Társulat új épületében minden magyar művelődési rendezvénynek kellett volna hogy jusson hely, a művészeti körök és egyletek leggyakrabban arra kényszerültek, hogy nemcsak próbára, de az előadásra is termet béreljenek, mert a társulat a dísztermét mindig bérbe adta. A magyarok mindig túl sok művelődési, zenei, színi- vagy szavalóegyletet, társulatot alapítottak, így szétforgácsolták energiájukat. Jobb lett volna, ha csökkentik számukat, a szervezést és a vezetést pedig értelmiségiek veszik át, akkor a társulat dísztermét is használhatták volna; ezt többször is javasolták az évtizedek során a magyar újságírók. A legfontosabb zenei-művelődési együttes ebből az időszakból az 1882-ben alakult amatőr színjátszó csoport és a Magyar Társulat által 1887-ben alakított Magyar Dalárda. A színjátszó csoport fénykorát Bakai Antal, a budapesti Nemzeti Színház volt szabója idején élte. Négy éven keresztül egy magyar lap sem jelent meg, csak a Magyar Társulat és a református eklézsia értesítője. 1889-ben napvilágot látott a Bukaresti Magyar Képes Naptár Veress Endre szerkesztésében. Koós és Vándory lapjai után ez volt a legfontosabb magyar kiadvány. Veress hazafias kötelességének érezte egy kalendárium megjelentetését, hisz honfitársai szellemi táplálék nélkül maradtak. Máskülönben a magyarok száma annyira magas volt, hogy akár egy jómódú kisiparos is megengedhette volna magának egy lap kiadását, és egy kalendárium kiadásához pedig csak a jóindulat hiányzott, vélte Veress. Ezzel a kiadvánnyal vette kezdetét honfitársai történelmének kutatása. (...) Veress naptára Sándor József üzenetével kezdődött; Sándor József – 1885-től az EMKE elnökeként – emblematikus figurája volt a magyarságnak. Bukarestben született 1853-ban a forradalmár Sándor Dénes fiaként, és Koós tanítványa volt a református elemi iskolában. Üzenetének mottója C. A. Rosetti nyilatkozata volt: ,,Szeretem nemzetemet, nem gyűlöltem senkit.” A bukaresti magyar lapokban megjelenő nyilatkozatokkal összhangban köszönetet mond a románoknak vendégszeretetükért és toleranciájukért: ,,Áldott a föld, mely elfogad, a nemzet, mely tűzhelyet ad, a felekezet, mely véd, a törvény, mely támogat, az idegen, a más ajkú, az úr, ki nemcsak saját hazájának és népének fia, de ember is.” Sándor József előbb a román költészettel, később a román politikával foglalkozott. 1885. december 25-én ő közölte az első magyar nyelvű Eminescu-versfordítást Cseresznyefa fehér virága (Atât de fragedă) címmel a Kolozsvári Közlönyben. Fényes politikai karriert futott be, 1896–1905 között magyarországi országgyűlési képviselő volt, 1918–1922 között a Nemzeti Magyar Párt elnöke, képviselő a román parlamentben (1922–1926) és 1926-tól szenátor; ugyanakkor a román Ókirályság református egyházmegyéjének kurátora. Képviselőként sokszor támadta a román sajtó, például azt is be kellett bizonyítania, hogy nem bordélytulajdonos. Kolozsváron halt meg 1945-ben. Az ifjabb Veress érdeme, hogy ráérzett, kik voltak a XIX. század második felében a bukaresti magyarság nagy személyiségei: Koós Ferenc lelkipásztor, Fialla Lajos orvos és saját apja, a mérnök Veress Sándor. Veress Sándor (1828–1884) Magyarországon született református pap fiaként. Tanulmányait félbeszakította, hogy részt vehessen az 1848-as forradalomban, majd hosszas törökországi, itáliai, franciaországi és angliai vándorlás után Londonban szerzett földmérnöki diplomát. Nem tudni, hogy miért döntött a bukaresti letelepedés mellett 1859-ben. Sok nyelven beszélt, mint a legtöbb magyar kivándorló: a román mellett tudott németül, angolul, franciául, olaszul és törökül is. A román arisztokráciával szakmája révén került kapcsolatba, olyan nagybojár családok fordultak hozzá birtokaik telekkönyvezésével, mint a Ştirbei, az Obrenovici és a Lahovari; a sinaiai királyi uradalmon is végzett földméréseket. Veress vezette be a háromszögeléses és telekegyesítési mérési módszereket; sok térképéről kőlenyomatos másolat készült, és stratégiai fontosságúnak tekintették ezeket, mert a pár évtizeddel korábban készíttetett térképek már nem feleltek meg a valóságnak, Románia pedig egy törökellenes háború küszöbén állt. Több éven keresztül dolgozott az 1875-ben használatba vett Piteşti–Târgovişte vasútvonal építésénél is. Elfogadta rövid időre a református egyház kurátori és a Magyar Társulat elnöki tisztjét. Nagyon elfoglalt ember lévén, szakmája miatt legtöbbször úton volt, jól ismerte a román vidékeket, életvitelüket, szokásaikat, megírta Románia történetét is, melyen húsz évig, 1871-ig dolgozott. A kéziratban maradt mű 214 ívet tesz ki, és Budapesten, a Magyar Tudományos Akadémia Könyvtárában található. Ez volt a románoknak az első magyar által írt története. Borsi-Kálmán Béla történész szerint Veress ,,a román világ egyik legavatottabb ismerőjének számít”. Habár a hatóságok által készített népszámlálások adataiból nem derül ki a havasalföldi bojárság eredete, Veress Sándor szerint csak alig 10 százalékuk volt román származású, a nagy többség görög felmenőkkel rendelkezett. A helyzet hasonló volt a bérlőknél is: négyötöd részük görög volt, továbbá szerbek és bolgárok, és csak elenyésző részük volt román. Szerinte a kereskedők, főleg a gabonakereskedők többsége görög volt, úgyhogy a Duna menti kikötőkben, Calafattól Galacig, majdnem kizárólag csak görögül beszéltek. Veressnek sikerült megragadnia azt a korszakot, amikor a külföldön taníttatott románok kezdték kiszorítani az idegeneket, ám még mindig magas maradt a külföldi szakemberek – orvosok, gyógyszerészek, építészmérnökök, művészek, fotográfusok stb. – aránya, köztük a magyaroké is. A kézirat a románok történetének bemutatásával kezdődik – valószínű, román források alapján készült összeállítás –, folytatódik a politikai, társadalmi, gazdasági, kulturális és vallási élet leírásával, de kitér a románok viseletére, hagyományaira és hiedelmeire is. Nem hiányoznak a kritikus megjegyzések sem a korrupcióról és a felületes munkavégzésről, főleg, ami az utak és hidak tervezését és kivitelezését illeti. Két fejezetben vázolta a román idegengyűlöletet, hosszan idézett antiszemita és magyerellenes írásokat az 1869–1870-ben megjelenő Românul, Trompeta Carpaților, Presa, Terra lapokból. Károly király is felfigyelt erre a xenofób magatartásra, szokása is volt mondani: „Meine Landeslaute haben die Fremden nicht gern” (Honfitársaim nem szeretik az idegeneket), jegyzi fel Veress. Aki azt reméli, hogy lényeges adatokra lel a korabeli magyar elit életéről, nagyot csalódik, annak ellenére, hogy Veress külön fejezetet szentelt a külföldi értelmiségieknek. Veress Sándor a bukaresti kálvinista temetőben nyugszik. A temetésen az öreg Em. Lahovari az özvegyhez ezeket a szavakat intézte: ,,Én bejártam az egész művelt világot, de becsületesebb embert, mint Veress Sándor volt, soha nem láttam, soha nem ismertem”. (...) A gondolat, hogy lefordítsa Románia királynéja, Erzsébet (Carmen Sylva) írásait, már régóta foglalkoztatta az ifjabb Veresst, de kiadásukra tett próbálkozásai kudarcot vallottak. Most felkínálkozott az alkalom, úgyhogy közölte a Dâmbovița legendájának első magyar fordítását a királyné feldolgozásában. A királynőre felfigyeltek a magyarok is, a Magyarországról érkezett újságíróknak, Vándorynak, majd később pedig Poliány Zoltánnak köszönhetően. Vándory egyik versét ajánlja neki a Bukaresti Híradóban, mire a királyné köszönetképpen koszorút küld Petőfi szobrához. 1897-ben a Budapesti Egyetem díszdoktori címet adományozott a királynénak. 1907-ben Poliány Zoltán felesége egy könyvet szentelt neki, ez volt az első ilyen témájú magyar nyelvű könyv. A Petőfi-szobrot, amelyről szó van az 1882-es cikkben, nem sikerült azonosítani. Pár szobrot jóval később csakugyan állítottak a költőnek: egy mellszobrot, Balogh Péter művét a Petőfi-ház belső udvarán. Egy másik mellszobor, Szobodka András alkotása a Herăstrău Parkban áll (fotó; a szobrász nevét elírták: M. Sobotka). JÁNOS ANDRÁS fordítása (folytatjuk) Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2016. május 21.Hencz Hilda : Magyar Bukarest (Részletek) (10.)Kezdetben a szabályzat a román nyelv és Románia történelmének oktatását csak akkor tette kötelezővé, ha az illető iskolába román gyermekek is jártak. 1903-ban Spiru Haret a királyi himnusz kötelező eléneklését is bevezette, a román nemzeti ünnepeken és iskolai ünnepségek alkalmából szervezett előadásokon is kötelezővé tette a hazafias dalokat, szavalatokat és a román népi táncokat. Haret szerette volna, ha a tanulók a szünetekben is románul beszélnek: „gyermekeink a tízperces szünet alatt nem társalognak eleget románul”, hányta a magyar iskolák vezetői szemére. A magyar iskolában tilos volt a magyarországi történelem, földrajz és olvasókönyvek használata. Mivel nem voltak Romániában összeállított magyar tankönyvek, a bukaresti református közösség pályázatot írt ki, és egyidejűleg közzétette a Bukaresti Közlönyben a tankönyvekre vonatkozó előírásokat tartalmazó miniszteri rendeletet. (...) Kertész József tanító, aki Bukarestben tanított 1893–1895 között, összeállított egy, az előírásoknak megfelelő olvasókönyvet a II–III. osztályok számára. Csak a tankönyv kéziratához sikerült hozzájutnunk. A kéziratban Kölcsey Himnusza és Vörösmarty Szózata is helyet kapott; megzenésítve mindkettő bekerült a református zsoltárok közé: a 346., Isten, áldd meg a magyart kezdetű, illetve a 408., Hazádnak rendületlenül... kezdetű zsoltárként. Ezt a két zsoltárt, az 55., a bibliai Dávidnak a Zsoltárok könyvéből átvett zsoltárával együtt aztán évtizedekre betiltották, mivel „sértik a román nép hazafias érzelmeit”. Az erdélyi református püspökség csak az 1999-es kiadásában vette vissza hivatalosan a három zsoltárt a zsoltároskönyvbe. Kertész tankönyvében volt egy Petőfi- és egy Arany-vers is, Benedek Eleknek egy elbeszélése és egy olvasmány a magyarok eredetéről. Mást semmit sem tudhattak meg a gyermekek Magyarországról; maga az ország neve is csak elvétve bukkan fel a 134 olvasmány során. A szerző különbséget tett a haza és az otthon közt, kijelentve, hogy a romániai magyaroknak Románia az otthonuk. A gyermekek mégiscsak megtudhattak egyet-mást Székelyföldről, két, az erdélyi tankönyvekből átvett olvasmányból. Kertész tankönyvének eredeti része a románokról és Romániáról s elsősorban a magyar szórványról szól. Hét leckének a román történelem a témája: a fanarióta uralom, a Tudor Vladimirescu vezette felkelés, a román társadalom nagy változásai Cuza alatt, a függetlenségi háború, a plevnai és grivicai harcok, I. Károly király uralkodása. Más olvasmányok Románia természeti szépségeit és jelen megvalósításait mutatják be: a vasúti hálózatot, Sinaiát és Jászvásárt. Több olvasmány is szól a bukaresti magyarok életéről és foglalkozásaikról: a kocsigyártókról, kovácsokról, asztalosokról, kőművesekről, cipészekről stb. A magyarok békésen élnek együtt a románokkal és szeretik őket becsületességükért és szorgalmukért, állítja a szerző. Felsorolja a román városokat, ahol magyar iskola és templom van, és Mihály László etnográfus adatai alapján a moldvai és bukovinai magyar csángó falvakról is említést tesz. A tankönyv a szerző két saját fordítását is tartalmazza: a királyi himnuszét és egy, a Dâmbovița „édes vizéhez” szóló versét. A tankönyvet jóváhagyták, és 1901-ben meg is jelent. A szerző legjobb szándéka ellenére a könyv a nemzeti történelem emlékezetből való kitörlésével fontos szerepet játszott a magyar szórvány asszimilációjában. 1904-ben több nagy botrány robbant ki az idegen iskolák nem megfelelő működése miatt; a hatóságok és a parlament figyelme elsősorban a Notre Dame de Sion bukaresti és vidéki ( Brăila, Galac és Jászvásár) katolikus iskolahálózatra irányult. Az Oktatásügyi Minisztérium Állandó Tanácsa megvizsgálta az intézet ellen felhozott vádakat és ideiglenesen felfüggesztette működését. Csak néhány magas rangú ember közbelépésének köszönhették az enyhe büntetést, kiknek gyermekei ebbe a katolikus iskolába jártak; a tanulók közt ortodox papok leányait is megtalálhattuk. Egy 1904-es parlamenti felszólalásban Petre Grădișteanu szenátor, aki ennek az iskolának, de a magyar református iskolának is esküdt ellensége volt, az idegen iskolák bezárását követelte. Spiru Haret elismerte, hogy ellenőrző eszközei korlátozottak, de már 1903-ban határozatban utasította a Notre Dame de Sion intézet iskoláit, hogy „a román nyelvet és vallást megfelelő módon tanítsák”, és a magyar iskolák csak azzal a „tételesen megszabott feltétellel” működhetnek, hogy „egyetlen román gyermeket se fogadnak”. Spiru Haret álláspontja az idegen iskolákkal – és általában a nem románokkal – szemben egyre radikálisabbá vált, ahogy az a nacionalista iskoláról (Școala naționalistă) szóló brosúrájában is olvasható. Az idegen felekezeti iskolákat kimondottan veszélyesnek tartotta, és szigorú ellenőrzés alatt akarta tartani. „Valóságos államok az államban – mondta felháborodottan –, amelyekhez senki sem mer hozzányúlni.” Nem akarta, hogy külföldi tanárok tanítsanak ezekben az intézetekben, mivel szerinte ellenségesek voltak a román állammal szemben és a románok megvetésére tanították diákjaikat. Első ízben Haret hozta szóba azokat a más nemzetiségű – és mint ilyen, a román népszámlálásokon figyelmen kívül hagyott – román állampolgárokat, akik kompakt tömegben élnek „évszázadok óta itt letelepedve”. A bolgárok, ruténok, magyarok egész falvairól volt szó, akik elfogadhatatlan módon nem akartak megtanulni románul. A moldvai magyar falvakban a román állam iskolái, ahol kizárólag románul tanítottak, „üresen állnak”, és a gyermekek a „moldvai magyar gyerekek ábécéskönyvét” és a „romániai magyarok kalendáriumát” használják, utalt Poliány Képes Naptárára; ezek a könyvek minden háznál megvoltak, és a papjaik örök kárhozattal fenyegették azokat, akik román iskolába merészelték küldeni gyermekeiket. Azt állította, hogy „nem arról van szó, hogy elfelejtessük nyelvüket, azt megtarthatták”, de fel sem merült a nemzetiségi tannyelvű iskolák alapítása, hanem kizárólag román nyelven folyt a oktatás, a legjobb tanítók segítségével, akik ezért fizetéskiegészítést is kaptak. Ezzel megtörtént volna az asszimilálásuk: „mindenki egyesülése ugyanannak a hazaszeretetnek a jegyében”, ugyanis „egy állam egysége és ereje szükségessé teszi a területén élő nemzetiségek beolvasztását”. A moldvai csángók elleni offenzívának több évtizedes múltja van a román politikában. Röviddel az 1857-es ideiglenes díván ülése után, Cuza idejében, egy szabófalvi származású képviselőjük révén a csángók román állampolgárokká váltak. Demény Lajos szerint ez a csángó képviselő Ioan Robu, jelenlegi bukaresti katolikus érsek őse volt. Tudjuk, hogy volt egy szabófalvi származású, Mihai Robu nevű jászvásári püspök a két világháború között. A jászvásári papnevelde, a „janicsáriskola” végzettjeként 1924-ben nevezték ki. Netzhammer püspök így írt erről: „a nemzetiségiek, és mindenekelőtt a magyarok nemkívánatosak”. A román hatóságoknak nem kellett aggódniuk, a csángó püspök kijelentette ugyanis, hogy nincs módjában magyar iskolákat alapítani a csángóknak, és magyar papokat sem tud biztosítani számukra, mert „én nem csinálhatok nemzetiségi mozgalmat, nem is politizálhatok, mert az egyház célja a lelkiség”. Habár az 1866-os alkotmány biztosította a vallásszabadságot a csángóknak is, évtizedekig nyomás nehezedett rájuk, hogy megtagadják nyelvüket. Ismert egy magyar pap esete, aki feletteseitől szigorú megróvásban részesült, amiért magyarul merészelt misézni, merthogy ezzel a nyelvvel „kompromittálta a katolicizmust”. Közvetlenül az egyesülés után, az új kormány azonnal a csángók elrománosítását célzó politikába kezdett, V. A. Urechia, a vallásügyi osztály főnöke jogalkotási lépései révén, amely során a katolikusok is a román állam felügyelete alá kerültek volna. Kormányhatározattal megalapították a jászvásári katolikus püspökséget és papneveldét, azonban ezeket a határozatokat nem léptették érvénybe. Urechia mégis megszerezte a Román Fejedelemségekben tevékenykedő, a Propaganda Fide kongregációnak alárendelt katolikus papok beleegyezését a moldvai magyar papok eltávolításához. Teljesen azonban nem sikerült eltüntetnie őket, 1868-ban, a Forrófalvához tartozó csángó falvakat meglátogató I. C. Brătianu liberális politikus még magyar kémeknek titulálta őket. A magyarok asszimilációjában döntő és áldatlan szerepet játszott a román állam fennhatósága alatt álló jászvásári katolikus püspökség. 1884-ben a moldvai egyházmegye 65 ezer hívőt számlált; gyanítható, hogy nagyrészük magyar csángó volt, ezt a feltételezést Netzhammer püspök is megerősíti. Véleménye szerint, amelyet jóval később, 1918-ban egy, az osztrák–magyar közös külügyminiszternek, Czernin grófnak benyújtott kérésében is kifejtett, szükséges, hogy a romániai hívek megőrizzék anyanyelvüket, a román kormánynak kötelessége nem gátolni az anyanyelvű hitgyakorlást, és „biztosítani utódaik számára, hogy megtanulhassanak legalább írni és olvasni anyanyelvükön”. Mintegy 80 ezer román állampolgárságú katolikus csángó élt, elsősorban Bákó és Roman körzetében, valamint 3000 bolgár katolikus a főváros környékén (Ciopleán és Popești-en). 1920-ban kijelentette, hogy a moldvai egyházközség „több mint nyolcvan százalékban földműves magyar csángóból” áll. A püspök hivatkozik egy, a D. Sturdza vezette román kormány és Dominicus Jaket jászvásári püspök közti titkos megállapodásra is, amelyben megtiltották a magyar nyelvű prédikációkat és hittanórákat a csángók számára. 1893-tól a katekizmust csak román nyelven tanították. Háromszék (Sepsiszentgyörgy) lapozás: 1-6
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
